Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. fejezet

2012.06.15

 II. fejezet

 

Natsuhi legtöbb idejét lefoglalta a munkája, melyet kivételesen nagyon is szeretett. Ezenkívül a szabad estéit a hintaágyon ücsörögve töltötte a csillagokat nézve. Ritkán fordult elő, hogy az éjszakát a kalitkán kívül töltöttem. Volt valami furcsa ebben a helyben esténként. De a legrosszabb mégis a faluban létrejött járvány volt. Bár az én feladaton volt vigyázni Natsuhira a járvány ellen semmit sem tehettem. Natsuhit teljesen levette a lábáról oly annyira, hogy folyton csak egy dalt dúdolgatott vagy csak próbálkozott vele, mindenesetre olyankor mosolygott. Bárcsak tudnám mit láthatott lázálmában, ami ezt a jelenséget kiváltotta nála.

- Hogy van doktor úr? – érdeklődött Natsuhi édesanyja.

- A többi betegemhez képest sokkal jobban. Ráadásul a múlt héten valami fura dologról beszéltek a nővérek. Az a bagoly folyton énekel Natsuhinak a nővérek szerint. – gondolkozott el az orvos. Hát igen, mégsem mondhatta azt, hogy Natsuhi aznap este majdnem meghalt! Bár tény, hogy sokkal jobban nézett ki, mint egy hete.

- Angel… - suttogta Natsuhi.

- Ön ismeri esetleg ezt az Angelt? – érdeklődött a doktor.

- Angelika a legjobb barátnője a lányomnak már pelenkás koruk óta. Natsuhi sosem tudta rendesen kimondani a nevét kicsinek így Angelnek hívta csak. Bár azóta is így nevezi, de Angelika jelenleg Egyiptomban van valami kutató csoporttal.

- Értem. Mindenesetre pár hét és Natsuhi hazamehet, ha ilyen szépen gyógyul. – mosolyodott el a doktor. Így is lett, ami azt illeti szépen kigyógyult a betegségből és egy életre szóló védettséget kapott, akárcsak én.

- Ne aggódj, sosem hagylak magadra. – ült le mellém Natsuhi.

- Úgy látom, nehezen viseli. – szólalt meg az ajtóban állva Natsuhi apja.

- Nem vészes, néhány nap és újra a régi lesz. – ígérte Natsuhi és láttam a szemében, hogy bármi történjék is, nem dobhatom fel a pacskert. Angelikán kívül én voltam a másik barátja, akire támaszkodhatott. Naná, hogy egy hóbagoly is lehet egy ember lelki társa bizonyos szemszögből nézve! Csak ez a flancos járvány ne támadott volna meg, bár így legalább tudom, min mehetett keresztül Natsuhi.

- Natsuhinak igaza van. Erős és fiatal szervezete van Jeannak, így könnyebben legyőzheti ezt a betegséget. – helyeselt a doktor. Úgy tesz, mintha tudná mire gondolok igazán, de valójában fogalma sincs. Ellentétben Natsuhival, aki rám nézve alig észrevehetően elmosolyodott. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a mosoly nekem szólt igazán egyfajta válaszként. A nehezén túl jutottunk és úgy tűnt vége a járványnak, de tévedtünk. Natsuhi szülei cseppet sem voltak szerencsések, mint mi. Síri csend szállt a házra a temetés után és kedves gazdám egyre furábbá vált. De szerencsére Angelika hazatérte visszahozta a színt az életünkbe. Az elmúlt hat hónap egy fekete-fehér néma horror filmhez volt hasonló, még Angelikát is meglepte a barátnője mély depressziója.

- Gyere velem! - fogta meg Natsuhi kezét, majd velem együtt elindult egy magas domb felé. Csodálatos volt onnan a vidék, ameddig a szem ellátott zöldelltek a fák és a mezők.

- Ez… szép! – szólalt meg Natsuhi, de az egyre hangosodó dallam, ami körbe font minket még szebbnek tűnt. Angelika jól tudta, hogy ezt a dalt a nyugati szél repítette hozzájuk felébresztve ezzel Nastuhit a depresszióból.

- Talán egy napon valóra válik az álmunk, de nem adhatjuk fel a reményt. Annyi éven át, vártál rá és eljött hozzád újra. Bár nem lehet minden tökéletes, de azért ne add fel.- bíztatta a barátnőjét Angelika, aki csupán mélyen felsóhajtott. Az éjszaka csendben telt, de mégis volt valami fura ebben a helyben annak ellenére, hogy a temetővel volt szembe. Napról-napra biztonságosabbnak véltem a kalitkámat a csillagos ég alatt.

- Ne félj Jean! Bár itt semmi sem az, aminek látszik. – nézett rám Natsuhi, miközben elém rakta a vacsorám. Már négy nap telt el azóta, hogy Angelika visszajött az Egyiptomi expedícióból.

- Szép nagy lett. – mondta elismerően Angelika.

- Gyere szépen Jean megmutatottjuk Angelnek a másik világot. - nyitotta ki a ketrecem ajtaját Natsuhi. A vállán foglaltam helyet és Angelikával karöltve egy pillanat alatt átkerültünk az úgynevezett másik világba. Szűk utcán voltunk, ahol égtek a lámpák. A hideg futkosott a hátamon attól a helytől.De Natsuhi szeretett itt lenni olykor, bárcsak tudnám miért?

- Ismerősnek tűnik valahonnan. – gondolkozott el Angelika. Na remek, már ő is kezdi?

- Olyan lesz, mintha a moziban 3D-s filmet néznél, bár ez izgalmasabb. – nézett komolyan Natsuhi. Hirtelen fura alakok jelentek meg, majd öt Dél-Koreai fiú énekelt és táncolt miközben bolyongtak az utcákon.

- „Break Out!” című klip, igaz? Hogy csináltad ezt? – nézett körbe Angelika. Natsuhi csupán vállat vont majd karnyújtásnyira megállt az egyik fiú mellett. Kedvelte őt, de kicsit félt is tőle.

- Sehogy! Nevezzük egyszerűen holdpontnak, melyet még Jean sem lát. A szemünk nem lát mindent főleg, ha sötét van. Ráadásul az álmunkban minden lehetséges, bár Jeannak ezt nehéz lesz megérteni, ha nem jön velünk majd.

- Pedig annyira valóságosnak tűnik. – sóhajtott fel Angelika. A dal lassan véget ért és mi búcsút intve visszatértünk a kiindulási pontra. Az elkövetkező napokban helyre állt a rend az életünkben hála Angelikának. Natsuhi egyre vidámabbá vált és úgy éreztem nincs akadály már előtte. Természetesen tévedtem, hiszen honnan is tudhattam volna, hogy Natsuhi egyetlen átka a szerelem fogalma. A két barátnő lassacskán helyre hozott mindent a házkörül, ami nem volt éppenséggel könnyű feladat. Esténként azonban a másik világba mentek kikapcsolódni, ahogy Angelika jellemezte. Én csupán azt vettem észre ebből, hogy kedves gazdám egyre jobb színben van. Igazándiból nekem ez volt a legfontosabb, hogy ő boldog lehessen újra. De ezt a boldogságot mégis beárnyékolta valami, amin sajnos még Angelika sem segíthetett. Bár semmi sem lehetetlen, nem igaz?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.