Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


V. fejezet - Egy kis titok sosem árt!

2011.01.22
V. fejezet - Egy kis titok sosem árt!
Iskola után bementem a kórházba Carlisle-hoz. Az első találkozásunk alkalmával nagyon kedves és segítőkész volt. Szeretettel gondoltam rá, és a tudat, hogy mellettem áll, megnyugtatott. Szerencsére az irodájában találtam. Még kopogni sem volt időm, amikor kinyílt az ajtó, és beinvitált az irodájába. Nem akartam feleslegesen zavarni, mert az asztalán egy halom papír hevert.
- Miben segíthetek? - kérdezte.
- Én csak ... - csuklott el a hangom. Ideges lettem, mintha Carlisle azonnal rám akart volna támadni. Egyszerűen a félelem lebénított, nem tudtam megszólalni.
- Edward miatt vagy itt, ugye? - Ezt meg honnan tudta! Nem is rá gondoltam.
- Nem egészen. Bár kicsit zavar, hogy egy ideje nem jár iskolába. - magyarázkodtam. - Mit is csinálsz most pontosan? - próbáltam elterelni a szót. Ő pedig szívesen belement a témaváltásba.
- Nem gond, ha folytatom a munkám? Közben elmondod, hogy miért jöttél. - hangja komolyra fordult, és éreztette velem kíváncsiságát, hogy miért is kerestem fel őt.
- Igazság szerint, csak azon gondolkoztam, mi lett volna velem, ha a családom mellettem maradt volna. - kezdtem. Abbahagyta a munkát, leült elém, és figyelt. Felálltam, megnéztem, mit csinált, és leültem az íróasztalához. Nem tiltakozott, ami zavart egy kicsit. Úgy láttam az előttem lévő papírokból, hogy éppen adminisztrál. Úgy döntöttem, befejezem helyette a munkát, és folytattam a beszélgetésünket. - Mintha nem lettem volna nagy bajkeverő, és eléggé érzéketlen másokkal szemben. Claris mégsem szeretett annyira, mint bármelyik testvéremet. Élete során egyszer tévedett, de ez kihatott az egész életemre. Sohasem bíztam senkiben, talán Mattben, de ő sem tudta pótolni azt a szeretetet, ami hiányzott nekem. - megakadtam az egyik adatlapnál, és felnéztem Carlisle-ra. Gondolataiban megtaláltam a választ a kérdésre, amire nem tudtam a választ, és ráírtam a lapra. Miközben elfoglaltam magam Carlisle munkájával, eszembe jutott pár szomorú emlék a múltamból.
- Úgy látom, te mindenhez értesz!
- Nem éppen, csak nagyon kevés dologban vagyok jó. Például az adminisztrációban nagyon jó vagyok. Persze a te tudásod is kell hozzá! Nem is sejted, mennyi időbe telik, míg felidézem más gondolataiból azt a tudást, mely az adott tevékenységhez kell. - magyaráztam el röviden. - Természetesen nálad sokkal egyszerűbb, mert éppen ezzel foglalkoztál, mielőtt én megérkeztem volna.
- Szóval a gondolatolvasás egy bonyolult formáját birtoklod ezek szerint.
- Igen, de nem szeretem használni. Csak akkor alkalmazom, ha feltétlenül szükséges.
- Tudod, még mindig nem mondtad el, miért jöttél pontosan. - emlékeztetett.
- Egész héten azon gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb megoldás a kempinggel kapcsolatban. Szeretnék Edwarddal barátságot kötni, de ő inkább valahol Alaszkában van most. - Felnéztem a papírok közül, hogy lássam Carlisle arcát, de a nyugalmon kívül mást nem láttam.
- Honnan tudod, hova ment Edward? - Lebuktam. Miért is hoztam fel ezt a témát? Nekem csak a baj hoz megnyugvást, vagy mi?
- Hétfő délután, amikor az erkélyemen ültem az erdő csendjét hallgatva, akaratlanul is meghallottam, miről beszélgettek. Soha azelőtt nem történt ilyen velem, ezért nagyon meglepett a dolog. Sajnálom, nem akartam hallgatózni. - Naná, hogy nem, mégis megtörtént. Elmosolyodtam, mikor Carlisle-ra néztem. Ilyenkor Claris már régóta a fejemet vette volna. De ő csak ült, és figyelmesen végighallgatott.
- Ez különös. Lehet, hogy a környezetváltozás az oka. Vagy Edward? - Ezt már megint honnan vette?
- Nem tudom, de az biztos, hogy Edwardnak ehhez semmi köze. Miért is lenne, csak egy átlagos tinédzserkorú vámpír. - Dühös lettem, de nem Edwardra, mint állítottam. Hanem magamra. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy idősödő orvos lépett be, arcán széles mosollyal. Gyorsan átvilágítottam a gondolatait. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem hallott semmit.
- Na végre, felvettél egy titkárnőt, Carlisle! Én megmondtam, hogy szükséged lesz rá. Túl sokat dolgozol barátom! - jegyezte meg a doktor. Carlisle-ranéztem és hirtelen elfogott egy különös érzés. Pillanatok alatt a már így is hófehér bőröm élettelen lett és testem jéghideg, megmerevedtem. A doktor szerencsére nem vette észre. Lassan kiengedtem. Félig Carlisle mellé álltam és vártam válaszát.
- Csak ideiglenesen segít a hölgy nekem Charles, mert most rengeteg munkám van. - magyarázta el röviden.
- Megismerem ám kiskegyed! - elállt a lélegzetem. Vajon honnan ismerhet? Ki ez az idős doktor? Carlisle gondolatai csitítottak. „Nem lesz semmi baj! Ne aggódj!” Sajnos nem tudtam nem aggódni.
- Néhány ember életét megmentette Európában. El is felejtettem, hogy hívják kiskegyed! - Nem bírtam megszólalni végül mégis. Ugyanis rájöttem, mire gondol Charles.
- Lou Cullennek hívnak. Egyébként nem nagy dolog csak jókor voltam, jó helyen ennyi az egész. Dr. Black érdeme az egész igazából. - Jól emlékszem arra az esetre. Dr. Black anyám legjobb barátja volt és én szívesen segítettem neki olykor a kórházban. Autóbalesethez hívták ki és én vele tartottam, hátha segítség kell. Az ügyet nagyon felkapta a sajtó. Carlisle ledöbbent, de nem szólalt meg.
- Az már igaz! De nem vagytok rokonok véletlen Carlisle?
Nem csak a nevünk hasonló. Nincs rokoni kötelék köztem és Dr. Cullen között. - vágtam rá gyorsan. Mit gondol ez a doktor? Mindenki, akit Cullennek hívnak kizárólag Carlisle rokona? - Ráadásul az életmentő akciót csak a sajtó vitte túlzásba, nem is kicsit. Szóval szeretném, ha többet nem beszélnénk erről a témáról.
Dühös lettem. Ki sem teszem a lábam a házamból, mert mindenki - mindenhol erről fog csámcsogni. Visszaültem az íróasztal mögé és feltűnés nélkül gyorsan, befejeztem Carlisle egész heti munkáját, amivel a jelek szerint el volt maradva. Carlisle kikísérte az irodából Charles-t és még beszéltek pár szót mielőtt visszatért az irodájába.
- Azt hiszem, tartozol némi magyarázattal Lou Cullen! - hangja komoly volt.
- Igen itt az ideje. Nem most vagyok először 20 éves! - Láttam arcán a csalódottságot. Vajon valaha visszanyerem még a bizalmát?
- Sejtettem, de akkor hány éves vagy valójában? És pontosan miért vagy itt Forks-ban?
- Nem régen töltöttem be a 2022.-dik életévemet. Egyiptomban születtem egy királyi család leszármazottaként. Kiderült egy nap, hogy egy vámpír az apám. Teljesen vámpír lettem, mikor a nővéremet meggyilkolták. A családommal 1765 évig éltünk együtt, míg egy nap meghaltak. Jobban mondva én azt hittem. 200 évig bolyongtam Európában aztán egy vérfarkas segítségét kértem a biztos halál reményében. Újjászülettem és minden rendben volt egészen 20 éves koromig. Megölték azt, aki a világmindenséget jelentette számomra. Ekkor teljesen vámpír lettem ez olyan volt, mintha meghaltam volna, és mégis vámpírként élek tovább. Ösztöneimet követve lemészároltam a gyilkosokat. - Nem mertem Carlisle-ra nézni. Szégyelltem bevallani a múltamat, mert a jelenlegi életem sokkal jobb volt.
- Hogy lettél vámpír olyan hírtelen ezt valahogy nem értem.
- Félvámpírként kéne élnem, erre gondoltál igaz? Az én családom nem átlag vámpírok a napfény nem égeti őket, sőt a bőrük úgy viselkedik a napfényben, mint az átlagembereké.
- Értem! - láttam rajta, hogy megértette, de a gondolatai nem ezt sugallták.
- Félvámpírként éltem, élek most is. Annak idején az ikertestvérem Gepárd megölte a nővérünket Ninát, aki sokat jelentett számomra. A halála úgy hatott rám, mint a villámcsapás. Egy mélyről feltörő érzés átvette a testem felett az uralmat, és teljesen átváltoztam vámpírrá, miután kicsit megszabdaltam a családomat. Matt állított le, csak ő volt képes rá Scottal együtt. A családom vére a szervezetembe került és vámpír maradtam őrökre.
- Sajnálom ez tényleg borzalmas történet. Ne haragudj, hogy felhoztam!
- Nem a te hibád. Én nem tudok elszakadni a múltam ezen részétől, de megnyugtat, hogy a két barátnőm vámpírként is olyan felelősség teljesen viselkednek, mint mikor emberek voltak. Ezért is érzéketlenek az emberekre részben.
- A családod nem keresett téged soha? - nehéz kérdés, de válaszoltam.
- Claris elhitette velem, hogy meghaltak mind és én egyedül maradtam. 200 év múltán megláttam két testvéremet és követtem őket, de úgyhogy ne vegyenek észre. Amikor megláttam a családom dühös lettem, de a legnagyobb fájdalmat a világon Matt okozta. Sorayát sosem szerette, de akkor, mint egy turbékoló pár, úgy viselkedtek.
- Gondolom ez vetett véget akkori életednek!
- Igen. És mégsem egészen, mint láthatod. Forks nyugodt kisváros, ezért költöztünk ide. Itt elfelejthetjük a múltunk és új tiszta lappal, kezdhetjük az életünk. - Carlisle megértett mindent és nem kérdezett többet a múltról. Nagyon megkedveltem, szerettem vele beszélgetni. Nyugalmat árasztott felém, mégha nem is tudott róla igazán.
- Carlisle nincs kedved velünk vadászni, persze Emmett is velünk jöhet, ha akar. - Tényleg vadászni hívtam! Megőrültem és mi lesz, ha bajba keverem őket?
- Szívesen. Emmett így is rágja a fülem, hogy mikor ismerhet meg titeket közelebbről. Persze, ha nem gond.
- Csak mi nem a megszokott módon vadászunk, ugyanis a kedvenc szokásunk, hogy állattá változunk. Jade egy Szibériai tigrist választott, Heather a fekete pumát és ez így is maradt. Én medve, oroszlán, tigris, griffmadár és nagyon ritka eset mikor vérfarkasként barangolok az erdőben. Hófehéren csillogó bundám különböztet meg a többi állattól.
- Nem semmi. Emmett-nek eláll a lélegzete az biztos.
- Akkor alkonyat után nálatok találkozunk, ha nem gond. - Carlisle beleegyezően bólintott és kikísért a kórházból. Otthon a lányok dühösek voltak a meggondolatlan döntésem miatt, de aztán kénytelenek voltak belenyugodni, hogy mindent megtennék azért, hogy bebizonyítsam Edwardnak, nem vagyok kispályás vámpír.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.