Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VI. fejezet - Újjászületés

2011.08.31

 VI. fejezet – Újjászületés

Lou

1988. májusát írtunk mikor Peter és Penny lányaként láttam meg a napvilágot. Peter mérnökként dolgozott egy jól menő cégnél, míg Penny a kora-, újszülött osztályon dolgozott a kórházban. Így ismertem meg Dr. Blacket és az Owens családot is. Mivel mindennél jobban szerettem a gyerekeket mindig találtam rá alkalmat, hogy édesanyám közelében legyek így szemmel tartva a kis gyerekeket is.

- Vigyázz rá rendben! – nézet rám anyám majd visszament a szülőszobába. A kislány mosolygott rám és úgy éreztem, hogy szüksége van rám. Mr. Owens könnyes szemmel nézett be az ablakon a kicsire. Azon a napon a kislány édesanya meghalt a műtőben.

- Elnézést Mr. Owens az alkalmatlankodásomért, de segíthetek valamiben? Tudom fiatal vagyok még, de szívesen vigyáznék a kicsire, ha megengedi. – néztem fel rá a folyosón állva.

- Lou menj szépen Dr. Blackkel. – nézett rám anyám és jól tudtam miért kell mennem. A kis Cassandrának szüksége volt vérre, de annyira ritka a vércsoportja, hogy nehéz lenne azonnal találni egy donort. Ha csak nem rohangál egy éppen a kislány körül.

- Köszönöm. – mondta Mr. Owens miután sikeresen megmenekült a kislánya. Azok után sokszor jártam náluk vigyázni a kis Cassandrára.

- Boldog szülinapot Cassie! – mosolyogtam az éppen két éves kislányra. Mr. Owens minden nap szeretett volna adni valamit cserébe, hogy annyit foglalkozok a lányával, de én sosem fogadtam el. De ezúttal nem fogadott el nemleges választ.

- Egy régiség kereskedésben találtam. Az eladó szerint egy hercegnőé volt. – nyújtotta át a kis dobozt. Egy kövekből összeillesztett karkötő volt.

- Kr. u. 6.-ban a huszadik születésnapjára kapta az egyik egyiptomi hercegnő. Nagyon szépen köszönöm, de ennél több ajándékot nem fogadhatok el. – szólaltam meg, mire ő a zongora elé ült le és elkezdett egy számomra kedves dallamot játszani. Bár tény, hogy nem adott több ajándékot, de nem lehetett lebeszélni róla, hogy zongora leckéket adjon. Csupán mosolyogtam rajta, hiszen azelőtt sosem játszottam, de a szavaival élve rejtett tehetségem volt hozzá.

2004. szeptembere volt mikor megismertem Heathert. Fura csaj volt, de úgy éreztem valamiért nagyon kedvelem őt. Majd 2005. februárjában közelebbről is megismertem Jadét és a régi kis csapat újra teljes mértékben egymásra talált. Boldogok voltunk, míg egy tragikus baleset be nem következett.

- Jól vagy? – érdeklődött Jade. – Mi történt veled?

- Én egyedül maradtam. – nyögtem ki nehezen.

- Autóbalesete volt. – tájékoztatta Heather a másik barátnőmet. Azt hiszem ez történt, de nem voltam benne biztos egészen. Éppen a vásárba mentünk a családommal mikor a semmiből előkerült egy nagy kamion és belénk szaladt. Valamiért csupán én éltem túl a balesetet aznap.

- Mihez kezdesz ezután? – nézett rám Jade.

- Leó költözik hozzám egy időre, míg túl nem teszem rajta magam. – feleltem. Minden ment a régi kerékvágásban néhány öngyilkossági kísérletet leszámítva.

- Lou azonnal gyere le onnan. – mondta Leó fel nézve a magas nyárfa tetejére. Szót fogattam és leugrottam, de a griff megmentett folyton. A Merlintől tanult átváltozás autómatikusan átváltoztatott a vészhelyzet mértékének megfelelően. A lányok csupán ámulva nézték. Sok időbe telt mire túl tettem magam rajta. Időközben a lányokat is megtanítottam rá, hátha könnyebb lesz az életük. Úgy éreztem hamarosan szükségük lesz erre a képességre is.

- Mi lenne, ha Párizsba mennénk kirándulni? – érdeklődött Heather egy nap. Nem volt rossz kis kirándulás leszámítva, hogy Leó a szállodában felejtette a térképet. Aznap éjjel történt velem valami és ez örökre megváltoztatta az életem, sőt a barátnőméit is. Köznyelven szólva mindhárman vámpírok lettünk és ez sok gonddal járt számunkra. Időközben Cassie és az édesapja Amerikába költöztek és azóta csupán nagyon ritkán beszélgetünk Cassie-vel levélben. Mindenesetre jól érzi magát az édesapjával valahol Denverben.

Jade

1988. februárjában születtem Lili és John gyermekeként. Különös dolgok történtek velem olykor, amire nem tudtam a válasz. Majd a középiskolában megismertem Lou-t és minden kérdésemre hirtelen meg volt az észszerű magyarázat. De mikor Párizsban voltunk teljesen felfordult az eddigi életünk. Villámcsapásként zúdultak ránk az emlékek, amivel egy darabig nem tudtunk igazán mit kezdeni. Vámpírok voltunk és ez sokkoló volt első hallásra, bár idővel hozzá szoktunk.

- Képzeljétek anyuék a Loch Ness-hez akarnak menni kempingezni. Tök jó lesz végre a szabadban lenni egy kicsit. – lelkendeztem.

- A fényképezőgépedet otthon ne felejtsd rendben?! – mosolygott Heather.

- Ideje mennem, mert még össze kell csomagolnom az útra. Hozzak nektek valamit? – néztem Lou-ra, aki elgondolkodva nézett ki az ablakon.

- Vigyázz magadra, annyi elég lesz. Jó kempingezést. – fordult felém, de mintha nem rám nézett volna. A távoli jövőbe tekintett, ami folyton változott és ez zavarta őt. Nem tudtam eldönteni, hogy a tanácsa jó vagy rossz dologra utalt.

- Ne aggódj! Legyetek ti is jók, míg távol leszek. – mondtam még utoljára majd haza felé indultam. Fárasztó volt az utazás, de a látvány annál szebb volt. A Loch Ness-i tó káprázatosan hullámzott az enyhe szél miatt.

- Jade gyere vacsorázni kicsim. – kiáltott anyám és én örömmel mentem a ház felé. Az ott töltött csodálatos napot egy fura lény zavarta meg. Apa egy hajóval kiment a vízre, hogy megmutassa milyen. De akkor olyan dolog történt, amit álmomban sem hittem volna. A legendának számító Loch Ness-i szörny ránk támadt. A legfurább az egészben csupán az volt, hogy én éltem túl azt a szörnyű balesetet. Hazaérve már vártak rám a barátaim és mindenben támogattak.

- Te tudtad, igaz? – néztem fel Lou-ra a temetésen.

- Nem tudtam. – sóhajtott. Heather szerint mindig a jövőt szemléli egy alternatív valóságban. De vajon miért? Mi fog még történni velünk? Kérdések, melyekre sosem kapok választ.

Heather

Nehéz kérdés és még nehezebb válasz jut eszembe mostanában. Különös érzés fog el ahányszor Jonathan és Helen kirándulásról beszél. Először Lou most pedig Jade vesztette el tragikus módon a szüleit. Lehet, hogy most én következem? Nem ez kizárt.

- Már egy éve, hogy egyedül maradtam. Néha hiányoznak a szüleim. – sóhajtozott Jade.

- A sors kiszámíthatatlan szerintem ideje lenne utána nézni azoknak az egyiptomi csajoknak.

- Nem szükséges Heather csupán emlékezned kell és ott megleled a választ.

- Talán igazad van. Hétvégén majd meditálok, míg a hegyekbe nem érünk. Apa nagyon odáig van a hegymászásért mostanában. – vontam vállat majd lassan hozzá kezdtem a csomagoláshoz. Az út során valóban rádöbbentem sok mindenre és ez meglepett. Talán ezúttal Lou végre hajlandó lesz több információt megosztani velünk. Rejtélyekkel van teli a múltam, amit nem értek igazán.

- Megérkeztünk. – jelentette ki édesanyám, és én kiszállva az autóból körbe néztem a havas hegycsúcson. Káprázatos volt, de egyben veszélyesnek is tűnt. Két nap telt el mikor apám úgy döntött ideje megmászni a hegyet. Persze az idegen vezető tiltakozott ellene, de ő nem törődött vele. Az április kissé meleg volt és a hó kezdett olvadni. Minden egy másodperc alatt történt először felsétálunk a hegyen, majd nagy hangzavar, aztán futás le a hegyről. Borzalmas volt az egész.

- Heather azonnal gyere le onnan! – kiáltott fel Jade a nagy fa tetejéig. Én úgy is tettem csakhogy a fekete puma meg védett. Miután Lou megtanította nekünk az átváltozást mindig védelmünkre kelt ez a képességünk. Mintha egy beprogramozott valami lett volna.

- Csak nyugalom Jade idővel túl lesz rajta. – csitította Lou az éppen kis beszédet tartó Jadét.

Rendben, ahogy akarod. – mondta ingerülten majd elment. Idővel valóban túl tettem magam a családom tragikus halálán. És úgy éreztem ideje elköltözni egy olyan helyre, ahol békében élhetünk. Ekkor találtam rá Forks-ra, amit fel is vetettem a lányoknak egy nap. Persze folyton vita lett a hely nem megfelelő elhelyezése miatt, de úgy éreztem Forks ideális hely lesz.

Menjünk Amerikába ott, ugyanis van egy kisváros, ami megfelelne az elvárásaitoknak! – jelentettem ki a vitát lezárva.

- Miért is ne, és pontosan hová gondoltad? – kérdezte Jade kíváncsian.

- Találtam Washington államban egy kis várost, de nem akartam szólni róla, mert nem tudtam, hogyan reagálnál a hírre! - Jade mindig jó megfigyelő lévén jól tudta mire vagyok képes, ha elakarok érni valamit.

- Biztonságos, vízesés van a ház közelében, és ráadásul erdővel van körül véve - tette hozzá Lou a laptop előtt ülve. Amikor meghallotta a vízesés és az erdő szót, azonnal megkedvelte ezt a helyet.

És pontosan mi is ennek a kisvárosnak a neve? - tudakolta Jade.

- Forks-nak hívják, de sajnos nagyon ritkán süt a nap, de annál többet esik. – vontam vállat.

- Na és? Majd kibírjuk valahogy! Mikor is indulunk? - ámulva néztem Lou-ra a kijelentése miatt, de ennek ellenére jól tudtam, a környezetváltozás elkerülhetetlen.

- Akkor, ha nem gond holnap után repülünk Forksba! – széles mosollyal azonnal pakolni kezdtem. Minél gyorsabban el akartam menni, hogy minél hamarabb elfelejtsem a családommal történt dolgokat.

Még a nyár elején nyertünk pár milliót a lottón, és örököltünk is a családunk után nem kis pénzösszeget. Ebből vettük meg a házat Forks-ban és bőven maradt pénzünk a tanulmányainkra és más egyéb dolgainkra is. Végre mindent újra kezdhettünk, tiszta lappal és magunk mögött hagyhattuk a múltunkat. Így született újjá Heather Whitlock, Jade Hale és Lou Cullen a három jó barátnő. Vajon milyen meglepetés várhat még ránk Forks-ban?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.