Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


III. fejezet - Szép volt, de ennyi volt...

2014.01.31

 III. fejezet – Szép volt, de ennyi volt…

 

Az elkövetkezendő időben hetente egyszer tudtunk csak találkozni és nem tagadom az első egy hónapban nem voltam képes felfogni mi is történt pontosan. Olyan hitetetlen volt számomra hogy annyi év után mégis van valaki, aki viszont szeret és ráadásul szavak nélkül tud úgy szeretni, ami álomba illő ténylegesen. Valóság volt minden egyes vele töltött perc és boldog voltam mellette.

Az első együtt töltött esténkre még mindig jól emlékszem, mert kicsit ideges voltam miatta, vajon minden rendben lesz? Nem voltam vele vajon túl rámenős? Olyan gyengéd volt és óvatos és vigyázott rám. Sosem felejtem el neki azt az éjszakát, ahogy többit sem. A legfontosabb talán életünk során az első együtt töltött születésnapja volt. Takuminak fogalma sem volt róla, hogy meglepi készült neki és bár azt hittem apám elrontja az egészet, hál istennek Takumi nem sejtett semmit sem. Bár látszott rajta, hogy szomorú amiért még én sem köszöntöttem fel. Az estét tökéletessé akartam tenni, de nem mondhattam meg neki miért sírtam, pontosan mi az oka amiért bántott a tudat, hogy a tervem egy részét elkellett hogy felejtsem. De mikor vacsora után Mayánál megkapta a tortát és felköszöntöttem tökéletes meglepetés volt számára. Persze nekem is az volt, mert amit akkor este nekem mondott meglepett miken nem töri a fejét.

- Sokszor gondolkoztam már azon, miért nem költözöl oda, miért laksz még mindig apádnál. Csak egy a gond a munka. – mondta Takumi kissé szomorúan. De fogalma sem volt akkor róla, hogy mit jelent számomra pontosan az, amit mondott. Sosem mertem arról álmodni, hogy lesz valakim arról meg pláne nem, hogy együtt is lakjunk.

- Tudod néha eszembe jutott vajon mit szólnál hozzá, ha tényleg oda költöznék. – de választ nem kaptam rá igazán. Aznap nálam aludt és az én hibámból veszekedés lett belőle köztem és apám közt. Takumi nem aludhatott ott azok után így Takumi úgy döntött, nem jön disznót vágni sem többé. Két malom közt őrlődtem és Mayán kívül attól félek senki nem vette ezt észre. Az egyik oldalon Takumi állt a másik oldalon meg apám és nekem volt akkor a legnehezebb. Dönteni kellett, ami számomra, aki azért harcolt folyton hogy a szülei viszont szeressék nehezemre esett elhagyni őket. De szerettem Takumit és nem tagadom jobban, mint a családomat. Takumi figyelt rám, viszont szeretett igazán.

Elegem lett a folytonos veszekedésekből apámmal és szó szerint Takumihoz menekültem, de hibáztam. Nem lett volna szabad oda cuccolnom és bár észbe kaptam már akkor késő volt, mert Takumi bezárkózott előttem. És bár néha pár pillanatra láttam a szemében a csillogást mindig vissza zárkózott. Buta voltam és levelet írtam, ahelyett hogy a szemébe mondtam volna mit érzek és tudom hibáztam valahogyan helyre szeretném hozni, de nem tudtam. Féltem elveszítem és a félelmem beigazolódott vesztemre.

„Töröld le a könnyeid és fogadd el emelt fővel a döntésem, kérlek!” – írta Takumi másfél héttel a születésnapom után. Sosem felejtem el azt a napot míg élek abban biztos vagyok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.