Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. fejezet - Minden kezdet nehéz...

2013.06.16

 I. fejezet - Minden kezdet nehéz...

 

Hol is kezdhetném ezt a történetet, ami életem olyan szakaszáról szól, mely teli van szenvedéllyel és vágyakkal. Talán jobb, ha az elején kezdem, amikor még úgy gondoltam, hogy sosem ér utol az igaz szerelem. Naiv voltam és önző nem is kicsit, persze az ember a hibáiból tanul és talán, ha eljön az idő akkor fel is fogja mit veszített pontosan.

- Nakamoto Kameko, mit csinálsz még? Gyere már! – lépett be a szobámba a legjobb barátnőm Matsumoto Maya. Mayával már 8 éve voltunk barátnők akkor, le sem lehetett tagadni, hogy olyanok voltunk, mint két testvér, akik mindig számíthatnak a másikra. Na igen péntek este volt aznap és jobban be volt sózva, mint én hogy végre ketten bulizni mehettünk a városba pár régi ismerőssel. A buli nem mondom jól sikerült csak valahogy az utána két nappal való disznóvágás valahogy púp volt a hátamon.

- Mondd Maya, mi lenne ha lelépnénk csak mi ketten és világot látnánk? – fordultam felé mosolyogva.

- Te, és a világkörüli utak? Majd egyszer, ha megnyered a lottót! – nevetett ki, hiszen jól tudta, hogy csak jobbá akartam tenni a hangulatot. Vannak napok mikor kikell mozdulni az otthon négy fala közül és bulizni kell és felejteni a gondokat. Persze ez nem megy olyan egyszerűen sosem.

A buliban jól éreztük magunkat és hirtelen eszembe jutott, amit apa mondott nekem pár héttel azelőtt. Olyas valaki jön hozzánk segíteni ezúttal, akit még középiskolából ismertem. Na jó, ez túlzás, hogy ismertem. Igazat megvallva tetszett nekem a kisugárzása már akkor is, de bennem volt még mindig az a tudat, hogy engem nem szeret egy fiú sem. Érdeklődésem így a fiú után távoli maradt és mindig megmaradt nekem emléknek, milyen kiszámíthatatlan az élet, nem igaz?

- Kame, látom elmerengtél! – szólt hozzám Natsuhi, aki Maya egyik volt osztálytársa volt. Aranyos csaj, akit lehetetlenség nem szeretni.

- Hagyd, biztos az a srác jár a fejében. – nevetett fel Maya.

- Egy srác? – lepődött meg Natsuhi. – Nem mesélted, hogy van valakid végre.

- Mert nincs is senkim és nem is lesz soha. – feleltem és kimentem a friss levegőre. Maya persze utánam jött, de nem szólt semmit sem egy darabig. Jól tudta, hogy bár a gondolataim azon a fiún jártak, hogy vajon mennyit változhatott mióta utoljára láttam és vajon tetszeni fogok-e neki egyáltalán, vagy vajon tudok vele barátként bánni? Mégis csak apám főnöke volt bizonyos szemszögből nézve. Idegesített a dolog, hogy fogalmam sincs mi lesz majd vasárnap, amikor ott lesz nálunk.

- Ne haragudj! – szólalt meg nehezen Maya mellettem lesütött fejjel.

- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. Nem haragudtam rá csak hirtelen lobbanékonyságom miatt előbb cselekszem, és csak utána gondolkodom vesztemre. A buli remekül sikerült és még időben haza értem, ahogy apával megegyeztem. A szombatom hát forgalmas volt mindent helyre tenni, és hogy tökéletes legyen minden. Persze nem volt az, hiszen aznap este leszakadt az ég és az egész udvart letakarta a hó. Apa gyorsan felrakta rizst főni, míg én alkalmassá tettem az udvart a disznóvágáshoz. Mindent elintéztem és alig vártam, hogy megérkezzen a vendég, de nem jött. Illetve apa nem ment érte, mint kiderült fogadott keresztapám ment ki elé és ő hozta el hozzánk.

- Van még bőven mit lapátolni! – mosolygott fogadott keresztapám, mikor megérkezett.

- Tudod, be lehet ám állni havat lapátolni is! - jegyeztem meg neki, mire eltűnt a mosoly az arcáról.

- Arihyoshi Takumi. – mutatkozott be az ismeretlen ismerős és felém nyújtotta a kezét.

- Nakamoto Kameko. – viszonoztam a köszönést és kezet fogtunk. enyhén hideg keze mégis melegséget árasztott magából. Apa ekkor megjelent és bevitte a szobába Takumit, hogy nyugodtan át tudjon öltözni. Befejeztem a hólapátolást, majd neki kezdtünk a disznóvágásnak, ami nem mindig egyszerű és vannak emlékezetes pillanatok minden alkalommal. 

- Kame rakd fel a húst ahogy szoktuk és ha kész a reggeli akkor szólj. – adta ki az utasítást apám és elvárta tőlem hogy minden a keze alatt legyen miközben a konyhában lévő női munkát is elvégezzem.

- Rendben. – feleltem. Három pasi és egy lány nem éppen volt arányos a létszám, hiszen sosem csináltam még egyedül végig egy disznóvágást sem. Mindig anya csinált mindent, aztán hogy elment én vettem át a disznóvágáskor lévő háziasszony szerepét csak hát tök egyedül sosem voltam még. Szerencsémre a fiúk aranyosak voltak és segítettek nekem, Takumi kis főnök létére utasította a másik srácot, hogy kevergesse nekem a sült húst, hogy oda ne ragadjon még véletlen se.  Életem talán legjobb disznóvágása volt, amit sosem felejtek el. Reggelinél kezdődött minden, akkor ott abban a pillanatban még fogalmam sem volt, hogy megfordul velem a világ majd teljesen. Mikor véletlenül találkozott a tekintetünk akaratlanul is elmosolyodtam, mintha csak jeleztem volna neki hogy észrevettem, hogy figyel engem. Attól a pillanattól kezdve apránként felfedeztem benne egy csomó olyan dolgot, amit sosem figyeltem meg senkin sem, pedig a viszonzatlan fellángoló szerelem nem volt újdonság számomra. Meglepődtem, mert amit éreztem nem fellángolás volt iránta. Érdekelt mit mond, hogyan hangsúlyozza a szavakat és miként tesz hozzá bizonyos mozdulatokat a rejtett mosolya volt, amire igazán felfigyeltem legfőképpen. Fogalmam sem volt róla miként kerülhetnék a közelébe még jobban. Alig vártam, hogy alkalom adódjon, hogy a kezemben érzett bizsergést átadjam neki, mi jelzi neki bármit is gondol rólam nem közömbös számomra. Tudom butaságnak hangzik, de amikor megérintesz valakit, aki számodra fontos lett a másik érzi azt és megérti a jelzést. És adódott egy tökéletes alkalom. 

- Takumi ha szeretnél ezekből lehet inni, persze csak ésszel. – mutatott apám az italokra.

- Nem kötelező, ha nem esik jól, nem kell erőltetni. – álltam Takumi mellé és a kezemet a vállára tettem, mire ő rám nézve elmosolyodott. Az az érzés mikor rám nézett fogalmam sincs mivel hasonlíthatnám össze pontosan mert nincs rá megfelelő szó, ami pontosan jellemezni tudná. Igazándiból ezt érezni kell nem pedig megfogalmazni. Onnantól kezdve, amikor elment a hátam mögött éreztem a hátamon a kezét, főleg azután, hogy csak ketten voltunk a konyhában és nem tudom mi volt velem, de oda mentem hozzá és pár percre átöleltem majd elnézést kérve elengedtem. Eltelt a nap végre és minden a helyére került. Lefürödtünk és az ágyamon ülve filmet kezdtünk el nézni miközben beszélgettünk is és persze apám nem hagyta ki hogy a saját gépén ne mutogassa meg a cuccait. Majd mikor magunkra hagyott a szobámban akkor átöleltem Takumit. Jól érzés volt hallgatni a nyugodt szívritmusát, ami engem is megnyugtatott. 

- Kicsit fura helyzet! – nézett le rám, mire elengedtem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ne haragudj nem volt szándékos.

- Semmi baj, csak nem gondoltam volna, hogy így alakul majd ez a nap. – mondta komolyan és elmosolyodott és cseppet sem bánta, hogy újra hozzá bújtam. Ahelyett hogy a húgom ágyán aludt volna mellettem foglalt helyett és megengedte, hogy hallgassam a szíve miként dobog. Aztán…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.